A falu girbe-gurba utcájának végén, ahol a kalácsos Sára néni lakott, ott kezdődött a Sűrű Sötét Erdő. Vészterhes lombkoronája olyan volt, mint egy borzos kobak, a fák pedig olyan összevisszaságban dülöngéltek benne, mintha nemrég tértek volna vissza a félúton lakó, fogatlan kocsmárostól. A nagy dülöngélésnek az lett a vége, hogy egy csöppnyi napsugár sem tudott átfurakodni a sűrű lombkoronán, így a fák sohasem láthatták a lábukat, és teljesen elhanyagolták az alattuk növő apró kertjeiket. Így az aljnövényzet szúrós és savanykás szagú bokrokból verbuválódott, agresszív ágaikon soha egyetlen virág sem telepedett meg, és unott tetveken, alattomos fülbemászókon kívül soha nem nézett körül senki ágaik végéről. De minek is tette volna? Hiszen a sűrű sötétséget vágni lehetett volna és a süketet sem lehetett volna meglepni semmivel, olyan nagy volt ott a csend. Csak néha-néha hangzott fel egy elbitangolt pulyka irigy gurgulázása, vagy egy száműzött szajkó rikácsolása, hogy az ember ki is ugrott tőle ijedtében a bőréből.
Mindennek okán bizony gyakran megesett, hogy aki ezen a vidéken járt, és fejébe vette, hogy a falun áthaladva az erdőn át folytatja majd útját, a Sára néninél való kiadós kalácsozás után, boldog hasát lapogatva bölcsen úgy döntött, hogy inkább megnézi visszafele is a falut, hogy félúton igyon egy kupica szamócalevet, és hogy összeszedegesse szerencséjének még a falu előtt elpotyogtatott morzsáit, nehogy eltávozzanak válláról az áldás madarai.
Persze a hosszú okoskodásoknak mindig egy lett az értelme. A vándoroknak bizony inába szállt a bátorsága a némán meredező rengeteg előtt, és hátra sem pillantva eredtek vissza arra, amerről jöttek.
Ha mindez nem lett volna elég nekik, hát volt még valami, ami ugyancsak elvehette a merészebb utazók kedvét és újabb riadalmat kelthetett nem túl népes táborukban. A kocsmáros, akinek egyetlen foga sem volt, s ennek okán sohasem rágta meg a limonádét, fennen hangoztatta, hogy nem hanyagsága, az elvesztett fogkefe vagy a mértéktelenül fogyasztott csokipuding miatt potyogtak ki a fogai, hanem gyermekkorában lopta őket el tőle az erdő gonosz és istállószagú démona, a mánguruc. Ugyanis öt éves lehetett, amikor egy ártatlan lepkevadászat során, a sűrű erdő szélére keveredve bekukucskált a néma sötétségbe. Két fekete szempár nézett vissza rá, aztán szőrös karok ragadták meg és elrohantak vele egészen az erdő mélyére, ahol egy mély és nyirkos kútba eresztették őt, makkal és száraz gombával dobálták meg és szörnyűséges, torz pofákat vágva, a legváratlanabb pillanatban „Bú!”-t és „Hú!”-t kiáltva rá, többször is a rémületbe kergették, amitől aztán csodálatos módon az összes tejfoga kipotyogott és soha többé nem nőtt helyükre másik, egyetlen szem szánalmas kis fehér kapácska sem. Két nap után pedig kiemelték onnan és útjára engedték, még néhányszor megropogtatva mögötte a lombot, és ő sírva és hüppögve botorkált reggeltől alkonyatig, hogy aztán végre kiérjen az erdőből és édesanyja két ősz hajszálat találjon homloka közepén, ahol a két szörnyű nap emlékét őrizte.
Nem volt emberfia, akinek ennek a történetnek a hallatán ne futkosott volna hideg a hátán. De akit nem bélelték itt ki hidegrázással, azzal megtette Sára néni a falu rémesebbik végén. A kis teraszon felszolgált mazsolás kalács fölött éppen az erdőre lehetett látni, s miközben az ember mintegy riadalmában pakolta be a szájába a tíz szelet kalácsot és a ráadás mézes pogácsákat, Sára néni apró gyermekekről mesélt, akik tele hassal az erdő mellett kökényt kerestek, hogy kökényt rágcsáljanak, és csak hosszú napok múlva, a rémülettől elkerekedett szemmel, koszosan, két remegő térdkaláccsal, de az éhségtől lapos hassal tértek vissza hozzá, hogy aztán évekig ne merjenek két lépéssel távolabb menni házuk kapujától vagy szüleik óvó tekintetétől.
„Rémes.”-mondta a teli hasú hallgatóság, és gyorsan szétszéledtek, nehogy a sok izgalomtól megereszkedjen a hasuk.
Persze voltak néhányan, akikben élénk kíváncsiság ébredt a mángurucok természete iránt és kérdezősködéseikkel zaklatták a falu népét, akik persze szívesen látták a hívatlan vendégeket, de akárhányszor elhangzott a „mánguruc” szó, ujjukat ajkuk elé emelték és elnémították a beszélőt, megkérve őt, hogy inkább izéknek meg hogyishívjákoknak nevezze az erdei szörnyeket, mert a gyerekek a Mánguruc név puszta hallatán is rettenetes rémületbe esnek. Aztán suttogva elmesélték, hogy a mángurucok ősidők óta ott élnek az erdőben, de nem tudni, odúban, barlangban, avagy cifra palotában-e, bár eme harmadik lehetőséget a legkevésbé valószínű. Termetre apró lények, nem is magasabbak egy ötéves gyereknél, viszont annál vaskosabbak. Lábuk mint a kopott kémény, karjuk mint a csatornarúd s a válluk olyan széles, mint a falu bírójának nagy kerti kapuja. (Itt a vándorok némi túlzást sejtettek, de hát a falu kopott kéményein csak egy gólya építhetett fészket, a csatornarudakban csak egy róka férhetett el és a kerti kapun is csak két szekér jöhetett ki, azok is szűkösen, szorulva. Úgyhogy akár igaz is lehetett a mendemonda). Aztán ezek a mángurucok szőrösek is voltak, mint a Károly bácsi lába, aki messze földön híres volt férfiasságáról, és erősen büdösek is, bár egyesek szerint, és leginkább Károly bácsi szerint, csak kellemes lótrágyaszaguk volt.
Erősek voltak, mint a mérges medve, és csak egy szórakozást ismertek a földön. Gyerekeket raboltak el, hogy aztán az erdő mélyére hurcolják és mindenféle rémségekkel, csúnya grimaszokkal és kísérteties hangokkal ijesztgessék őket. Talán nem is lettek volna olyan rettenetesek, bár arcukat is sűrű szőr borította rendetlen pamacsokban, de amikor lehúzták a szemhéjukat, feltolták az orrukat és kivillantották sárga fogaikat, rondábbak lettek minden elképzelhető lénynél.
De volt valami, amiről soha senki nem beszélt. Éspedig az, hogy negyven éve a faluban élők színét sem látták egyetlen mángurucnak sem, és gyereket sem rabolt senki a kiságyakból. Sőt, egyre pillangósabb lett az erdő melletti tisztás és hétvégeken mintha a fák is egészen bezöldültek volna a vakációs napsütéstől. Mi történhetett? Merthogy a mángurucok nem költöztek el, hiszen egyik reggel sem talált senki a faluból kivezető keréknyomokat és néha bizony megreccsentek az erdőben a gallyak az apró teremtmények lábai alatt. Ott voltak, de nem jöttek elő, még a kamrákat sem dézsmálták meg. Az öregek azt mondták, minden eddiginél rémesebb tettre készülődnek, üstöt foltoznak, követ ropogtatnak és egy csendes éjjelen, amikor senki sem számít már rájuk, elviszik majd az apró gyerekeket, és nem engedik többé vissza őket.
Úgyhogy a faluban éjszaka zárták a kapukat, reteszelték az ajtót és megszegezték a zsalugátert. Aki pedig tehette, orbáncfűből font koszorút akasztott a verandára, hogy elűzze vele a gonosz teremtményeket, mivel a kutyákra már régóta nem lehetett számítani. Kövérek voltak, lusták és túl barátságosak, a szájuk sarkából gyanús morzsákat potyogtattak el, és csak akkor mozdultak, ha valaki azt találta mondani: „Sárához megyek, hozok egy kis kalácsot.”