szombat, augusztus 04, 2007

manguruc-projekt

Ez egy készülő mese lehetséges kezdete.

A falu girbe-gurba utcájának végén, ahol a kalácsos Sára néni lakott, ott kezdődött a Sűrű Sötét Erdő. Vészterhes lombkoronája olyan volt, mint egy borzos kobak, a fák pedig olyan összevisszaságban dülöngéltek benne, mintha nemrég tértek volna vissza a félúton lakó, fogatlan kocsmárostól. A nagy dülöngélésnek az lett a vége, hogy egy csöppnyi napsugár sem tudott átfurakodni a sűrű lombkoronán, így a fák sohasem láthatták a lábukat, és teljesen elhanyagolták az alattuk növő apró kertjeiket. Így az aljnövényzet szúrós és savanykás szagú bokrokból verbuválódott, agresszív ágaikon soha egyetlen virág sem telepedett meg, és unott tetveken, alattomos fülbemászókon kívül soha nem nézett körül senki ágaik végéről. De minek is tette volna? Hiszen a sűrű sötétséget vágni lehetett volna és a süketet sem lehetett volna meglepni semmivel, olyan nagy volt ott a csend. Csak néha-néha hangzott fel egy elbitangolt pulyka irigy gurgulázása, vagy egy száműzött szajkó rikácsolása, hogy az ember ki is ugrott tőle ijedtében a bőréből.

Mindennek okán bizony gyakran megesett, hogy aki ezen a vidéken járt, és fejébe vette, hogy a falun áthaladva az erdőn át folytatja majd útját, a Sára néninél való kiadós kalácsozás után, boldog hasát lapogatva bölcsen úgy döntött, hogy inkább megnézi visszafele is a falut, hogy félúton igyon egy kupica szamócalevet, és hogy összeszedegesse szerencséjének még a falu előtt elpotyogtatott morzsáit, nehogy eltávozzanak válláról az áldás madarai.

Persze a hosszú okoskodásoknak mindig egy lett az értelme. A vándoroknak bizony inába szállt a bátorsága a némán meredező rengeteg előtt, és hátra sem pillantva eredtek vissza arra, amerről jöttek.

Ha mindez nem lett volna elég nekik, hát volt még valami, ami ugyancsak elvehette a merészebb utazók kedvét és újabb riadalmat kelthetett nem túl népes táborukban. A kocsmáros, akinek egyetlen foga sem volt, s ennek okán sohasem rágta meg a limonádét, fennen hangoztatta, hogy nem hanyagsága, az elvesztett fogkefe vagy a mértéktelenül fogyasztott csokipuding miatt potyogtak ki a fogai, hanem gyermekkorában lopta őket el tőle az erdő gonosz és istállószagú démona, a mánguruc. Ugyanis öt éves lehetett, amikor egy ártatlan lepkevadászat során, a sűrű erdő szélére keveredve bekukucskált a néma sötétségbe. Két fekete szempár nézett vissza rá, aztán szőrös karok ragadták meg és elrohantak vele egészen az erdő mélyére, ahol egy mély és nyirkos kútba eresztették őt, makkal és száraz gombával dobálták meg és szörnyűséges, torz pofákat vágva, a legváratlanabb pillanatban „Bú!”-t és „Hú!”-t kiáltva rá, többször is a rémületbe kergették, amitől aztán csodálatos módon az összes tejfoga kipotyogott és soha többé nem nőtt helyükre másik, egyetlen szem szánalmas kis fehér kapácska sem. Két nap után pedig kiemelték onnan és útjára engedték, még néhányszor megropogtatva mögötte a lombot, és ő sírva és hüppögve botorkált reggeltől alkonyatig, hogy aztán végre kiérjen az erdőből és édesanyja két ősz hajszálat találjon homloka közepén, ahol a két szörnyű nap emlékét őrizte.

Nem volt emberfia, akinek ennek a történetnek a hallatán ne futkosott volna hideg a hátán. De akit nem bélelték itt ki hidegrázással, azzal megtette Sára néni a falu rémesebbik végén. A kis teraszon felszolgált mazsolás kalács fölött éppen az erdőre lehetett látni, s miközben az ember mintegy riadalmában pakolta be a szájába a tíz szelet kalácsot és a ráadás mézes pogácsákat, Sára néni apró gyermekekről mesélt, akik tele hassal az erdő mellett kökényt kerestek, hogy kökényt rágcsáljanak, és csak hosszú napok múlva, a rémülettől elkerekedett szemmel, koszosan, két remegő térdkaláccsal, de az éhségtől lapos hassal tértek vissza hozzá, hogy aztán évekig ne merjenek két lépéssel távolabb menni házuk kapujától vagy szüleik óvó tekintetétől.

„Rémes.”-mondta a teli hasú hallgatóság, és gyorsan szétszéledtek, nehogy a sok izgalomtól megereszkedjen a hasuk.

Persze voltak néhányan, akikben élénk kíváncsiság ébredt a mángurucok természete iránt és kérdezősködéseikkel zaklatták a falu népét, akik persze szívesen látták a hívatlan vendégeket, de akárhányszor elhangzott a „mánguruc” szó, ujjukat ajkuk elé emelték és elnémították a beszélőt, megkérve őt, hogy inkább izéknek meg hogyishívjákoknak nevezze az erdei szörnyeket, mert a gyerekek a Mánguruc név puszta hallatán is rettenetes rémületbe esnek. Aztán suttogva elmesélték, hogy a mángurucok ősidők óta ott élnek az erdőben, de nem tudni, odúban, barlangban, avagy cifra palotában-e, bár eme harmadik lehetőséget a legkevésbé valószínű. Termetre apró lények, nem is magasabbak egy ötéves gyereknél, viszont annál vaskosabbak. Lábuk mint a kopott kémény, karjuk mint a csatornarúd s a válluk olyan széles, mint a falu bírójának nagy kerti kapuja. (Itt a vándorok némi túlzást sejtettek, de hát a falu kopott kéményein csak egy gólya építhetett fészket, a csatornarudakban csak egy róka férhetett el és a kerti kapun is csak két szekér jöhetett ki, azok is szűkösen, szorulva. Úgyhogy akár igaz is lehetett a mendemonda). Aztán ezek a mángurucok szőrösek is voltak, mint a Károly bácsi lába, aki messze földön híres volt férfiasságáról, és erősen büdösek is, bár egyesek szerint, és leginkább Károly bácsi szerint, csak kellemes lótrágyaszaguk volt.

Erősek voltak, mint a mérges medve, és csak egy szórakozást ismertek a földön. Gyerekeket raboltak el, hogy aztán az erdő mélyére hurcolják és mindenféle rémségekkel, csúnya grimaszokkal és kísérteties hangokkal ijesztgessék őket. Talán nem is lettek volna olyan rettenetesek, bár arcukat is sűrű szőr borította rendetlen pamacsokban, de amikor lehúzták a szemhéjukat, feltolták az orrukat és kivillantották sárga fogaikat, rondábbak lettek minden elképzelhető lénynél.

De volt valami, amiről soha senki nem beszélt. Éspedig az, hogy negyven éve a faluban élők színét sem látták egyetlen mángurucnak sem, és gyereket sem rabolt senki a kiságyakból. Sőt, egyre pillangósabb lett az erdő melletti tisztás és hétvégeken mintha a fák is egészen bezöldültek volna a vakációs napsütéstől. Mi történhetett? Merthogy a mángurucok nem költöztek el, hiszen egyik reggel sem talált senki a faluból kivezető keréknyomokat és néha bizony megreccsentek az erdőben a gallyak az apró teremtmények lábai alatt. Ott voltak, de nem jöttek elő, még a kamrákat sem dézsmálták meg. Az öregek azt mondták, minden eddiginél rémesebb tettre készülődnek, üstöt foltoznak, követ ropogtatnak és egy csendes éjjelen, amikor senki sem számít már rájuk, elviszik majd az apró gyerekeket, és nem engedik többé vissza őket.

Úgyhogy a faluban éjszaka zárták a kapukat, reteszelték az ajtót és megszegezték a zsalugátert. Aki pedig tehette, orbáncfűből font koszorút akasztott a verandára, hogy elűzze vele a gonosz teremtményeket, mivel a kutyákra már régóta nem lehetett számítani. Kövérek voltak, lusták és túl barátságosak, a szájuk sarkából gyanús morzsákat potyogtattak el, és csak akkor mozdultak, ha valaki azt találta mondani: „Sárához megyek, hozok egy kis kalácsot.”

A boszorkány

Drága Bátyámuram!
A Szent Inkvizíció szolgálatában eltöltött három hét csodálat­tal vegyes borzalommal tölt el. Nestorius atya, ki a vizsgáló tisz­tét tölti be, s ki oly kegyesen maga mellé vett, művelt és "igen so­kat tapasztalt szolgája Istennek", ahogy ő maga mondta, s igaz ke­resztényhez méltó buzgalommal próbálja megtisztítani az eltévedt lelkeket s ugyanakkor megóvni minket ezen ördögfajzatoktól, kik megbűvölik és titkos összeesküvő szervezetükbe csábítják még a meg­keresztelteket is. Már találkozásunk elött több, mint száz neofitát, asszonyokat és gyermekeket váltott ki az örök kárhozat karmaiból, kik állítólag oly szörnyű bűnöket vallottak meg, melyektől igaz em­ber eszét veszti, vagy oly mérhetetlen nyomorúság és undor vesz rajta erőt, melyet utólag csak gyónással és böjttel tud enyhíteni. Arra a kérdésemre, hogy vajon az a bizonyos Klauss diák, ki előttem szolgálta az Anyaszentegyházat s akit apám tudós hajlamú fiatalként ismert, ki jártasságot bizonyított a társasági életben is, hogy va­jon ő nem-e ezen okok miatt lett szerzetes s vonúlt oly távol az élettől abba a város határán álló kolostorba, a csuhás barátok közé, Nestorius atya azt válaszolta, sejtelmesen és szomorúan mosolyogva, hogy bizony a fiatal diák nagyon közel került a kísértés tüzéhez, bármennyit imádkozott is érte, azon bűnös asszonyok pillantásaitól és titkos fortélyaitól majdnem elvesztette az eszét, és csak neki, Nestorius atyának és az inkvizíció mindent látó szemének köszönhe­ti, hogy idejében megszabadúlt a bűnös gondolatoktól.
Érthető, hogy ezek után mily izgalom vett rajtam erőt, mikor alig pár nappal el­helyezésem után, boszorkánysággal vádolt asszonyt hoztak elénk, a maga természetes formájában, de bal vállán az ördög jelével. Csak lopva mertem ránézni, bár erősnek éreztem magam hitemben s valóban semmiféle malefíciumot nem követett el rajtam és eszemet sem vesztettem el. Sápadt bőrű asszony volt, szeme fekete, mint a feneket­len kút, haja vörös, mint a pokol kénköve, arcát és testét minden­féle apró elszíneződések és duzzanatok borították, melyek Nestorius atya szerint ördögi stigmák, kétségtelen jelei a vérfertőzésnek. Az asszony hites társa bizonyos Rudolf Gösse, a városka könyvkereske­dője, aki a szóbeszéd szerint már hosszú évek óta olvasó szobája mé­lyén a démonológiát bújja és szinte remegő izgalom vesz rajta erőt, ha valaki ritkán látott vagy újonnan nyomott könyvet tesz elébe e világ misztériumairól, a csodás teremtményekről vagy a Sátán földi tevékenységének szörnyű jegyeiről. Azt is rebesgetik, hogy legféltettebb kincsei között található Sprenger és Institoris inkvizíto­rok könyve, a "Boszorkányok pörölye" mely telve van minden förtelemmel, melyet a Tisztátalan ezen elfajzottakkal művel, valamint a "De Magorum Daemonomania", mely a boszorkányokkal és az ördöggel fenntartott bűnös kapcsolat tekintetében leleplezett gyermekek mág­lyán való megégetését javasolja, igazolva ezzel azon tételt, mely szerint a gonosz mindenkit megkísérthet, talán még inkább azokat, kik a bűntől ártatlanok. De visszatérve a könyvkereskedőre, nem is lehet csodálni azt, hogy szépséges feleségén is felfedezte a crimen exceptum, az ördögpaktum jeleit. Vallomása szerint ez az asszony varázsitalt kevert számára, mellyel egész éjszakán át tartó paráz­nálkodásra vette rá, máskor pedig nem hált vele, ilyenkor ismeret­len helyre távozott, kétségtelenül seprűnyélen, lovagolva, mivel a­zon utólag a boszorkányok kenőcsét vélte felfedezni. Étkezéskor fa ízű halat és húst, trágyalé ízű bort szolgált fel neki s olyankor ha könyvei közé vonult vissza, azoknak lapjai közül eleven képek lép­tek elő, rettenetes rémületet keltve benne. Aztán odalépve az as­szonyhoz, kitakarta annak bal vállát és megmutatta azt a jegyet. mely Nestorius atya szerint minden kétséget kizáróan az ördög jegya­jándéka volt. Némi ijedtséggel töltött el, hogy ezen tisztességes ember mily kétségbeesetten kapaszkodott a székbe, melybe ültették, sírt, és Isteni irgalmát kérte, és azt kell mondjam, szinte már-már tébolyúlt láng égett a szemében, melyet Nestorius atya késöbb úgy magyarázott, mint a boszorkány asszony művét, ki rontást bocsátott férjére, megbontva annak elmevilágát.
Miután a könyvkereskedőt ki­kísérték, nevelőm a bűnös asszonyhoz fordúlt, aki valóban szépnek tűnt föl, és teste természetellenesen formás volt, akárcsak a ka­tedrális valamelyik szobra volna. Arra a kérdésre, hogy elismeri-e a vádakat, nagyon csendesen válaszolt, végig maga elé nézve, mintha olyasvalakivel beszélne, ki lénye belsejéből formálja a szavakat. Álnokul tagadott mindent, erőszakoskodással vádolva urát, ki őt sok­szor bántalmazta, s a bal karján lévő négy egyenes vágást, melyek ret­tenetesen elcsúfították bőrét, s melyek kétségtelenül az ördög karmának nyomai voltak, férje művének vallotta, aki tébolyúlt rohamá­ban sebezte meg őt. Nestorius atya ekkor szenteltvizet itatott az asszonnyal, hogy elkerülje a megátalkodott hazugságokat, de a meg­bűvölt asszony arra a kérdésre, hogy részt vett-e boszorkánygyűlé­sen, ahol ezek a hitványak megkereszteletlen csecsemőket falnak fel és az ördöggel való szerződés megkötése után iszonyú fajtalankodásokat kö­vetnek el, megint csak tagadó választ adott. Állítása szerint söté­tedés után soha sem hagyta el házukat, hol tisztes gazdaságot vezet és soha nem volt semmiféle bűnös gondolata, hiszen istenfélő életet él, minden vasárnap meghallgatja az igét s gyónással könnyít a lel­kén.
Annak elmesélésére, ami ez után következett, Isten segedelmét kell kérnem, vezesse ő a kezemet, hogy eretnek gondolatok ne érhes­senek. Nem a kínzások borzalmaitól való félelem okán, hiszen a go­nosz megtörésére és a megszállt testből 'való kiűzésére minden eszköz megengedett, hanem éppen azok eredménytelensége miatt. Mert el­nézve ezt az asszonyt, akit csendességében megerősített az ördög és rávette arra, hogy mindenre visszataszító hazugsággal válaszoljon, engem valami rettenetes szomorúság kerített hatalmába, mert kiszol­gáltatottnak és gyengének éreztem magunkat bűneinkkel szemben, me­lyek oly számtalanok, és arra kértem Istent, legyen kegyelmes hoz­zánk, és gyógyítsa ki ezen asszonyt megszállottságából. Aztán Nes­torius atya, mivel más módját nem látta az igazság kiderítésének, elrendelte, hogy az asszonyt testi fájdalmaknak vessék alá, hogy a­zok által a testet és az elmét egymástól távolra űzzék, s a rövid időre megtisztított lelket igaz megnyílvánulásra és a hitbe való visszatérésre rávegyék. Elsőként a hüvelykszorítót vették elő, el­helyezték benne az asszony kezeit és újra feltették neki a kérdést, miszerint tagadja-e, hogy éjnek évadján a városka felett járt, ron­tást küldve annak lakóira és férjére, kit cinkostársává tett bűnei­ben mindenféle fondorlattal. De az ördög makacssággal oltotta be az asszonyt, és nem nyilatkozott meg. És bármennyire is szorították a köteleket, azok semmilyen nyomot nem hagytak húsán és bőrén, mintha sérthetetlen volna. Nestorius atya késöbb, mikor szóba hoztam elöt­te eme különös körülményt, azt mondta, ő maga is megrémült ily hatalom láttán de megerősítette lelkét, s mint mondta, azért is kül­dött ki engem az elsötétített teremből, hogy nehogy megremegjek, hiszen fiatal még a szívem. Én pedig távoztam, és két napig a vá­rost jártam, azon gondolkodva, hogy mily hatalmas is a gonosz ereje, hogy talán mindannyian elkárhozunk majd, védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk, gyengék és ocsmányak, telve félelemmel. Arra az as­szonyra gondoltam, amint ott állt elöttünk, erősen, szilárd csendes­ségében és szelídségében, mely oly vészjoslóan telepszik ránk, mint ama utolsó ítélettől való örökös félelmünk. Rettenetes kétségeim támadtak, hogy a templomok csodálatos fénye, a tisztító imák, és még a mindenféle eretnek házi praktikák sem segíthetnek minden gonoszság és bűn, ellen, hogy Isten megvet minket, kik hitünkben el­tévedtek és álnokok vagyunk, és ezért lehetséges, hogy a könyvkeres­kedő felesége oly rettenetes erővel bírjon s rajta a kereszt nevében sebet ejteni ne lehessen.
Aztán három nap után máglyát raktak a város vásárterén s odavitték a megátalkodottat. Nem voltak rajta nyomai az elszenvedett kínzásoknak, talán egy kicsit fáradtnak tűnt és most sem nézett fel. Újra tagadta bűnösségét, de az elébe tartott keresztre ráemelte te­kintetét. S aztán a lángok nem akartak a testébe marni. Elkerülték és csodálatos módon kialudtak, mindahányszor újragyújtották a mág­lyát. A többire nem emlékszem. De azt hiszem, akkor értettem meg min­dent, mikor Nestorius atya döbbent és fájdalmas arcába néztem. Ő az asszony arcát fürkészte, és azt hiszem, arra gondolt, amire én. Mi van, ha tévedünk? Mi van, ha az Úr angyala áll valóban a lángok fö­lött és az óvja, hogy ruhája szegélyét sem érhetik a lángok? Mi van, ha a körülötte álló harsány csőcselék a valóságos végítélet serege, s mi magunk, kik oly pallérozottak vagyunk a hit szolgáiként, mi magunk vagyunk a törvénytelenek, az igazság és az élet ellenségei?
Még maradok az inkvizíciónál. Még sokmindent kell tanúljak Nesto­rius atyától, de egyre többet járok a város határában lévő erdőbe, hogy a fák tövében üljek. Nestarius atya néha velem tart. Néha azt mondja, hogy bizony sokszor vétünk Isten ellen, és én ilyenkor úgy erzem, mintha látomásom lenne.