szombat, augusztus 04, 2007

A boszorkány

Drága Bátyámuram!
A Szent Inkvizíció szolgálatában eltöltött három hét csodálat­tal vegyes borzalommal tölt el. Nestorius atya, ki a vizsgáló tisz­tét tölti be, s ki oly kegyesen maga mellé vett, művelt és "igen so­kat tapasztalt szolgája Istennek", ahogy ő maga mondta, s igaz ke­resztényhez méltó buzgalommal próbálja megtisztítani az eltévedt lelkeket s ugyanakkor megóvni minket ezen ördögfajzatoktól, kik megbűvölik és titkos összeesküvő szervezetükbe csábítják még a meg­keresztelteket is. Már találkozásunk elött több, mint száz neofitát, asszonyokat és gyermekeket váltott ki az örök kárhozat karmaiból, kik állítólag oly szörnyű bűnöket vallottak meg, melyektől igaz em­ber eszét veszti, vagy oly mérhetetlen nyomorúság és undor vesz rajta erőt, melyet utólag csak gyónással és böjttel tud enyhíteni. Arra a kérdésemre, hogy vajon az a bizonyos Klauss diák, ki előttem szolgálta az Anyaszentegyházat s akit apám tudós hajlamú fiatalként ismert, ki jártasságot bizonyított a társasági életben is, hogy va­jon ő nem-e ezen okok miatt lett szerzetes s vonúlt oly távol az élettől abba a város határán álló kolostorba, a csuhás barátok közé, Nestorius atya azt válaszolta, sejtelmesen és szomorúan mosolyogva, hogy bizony a fiatal diák nagyon közel került a kísértés tüzéhez, bármennyit imádkozott is érte, azon bűnös asszonyok pillantásaitól és titkos fortélyaitól majdnem elvesztette az eszét, és csak neki, Nestorius atyának és az inkvizíció mindent látó szemének köszönhe­ti, hogy idejében megszabadúlt a bűnös gondolatoktól.
Érthető, hogy ezek után mily izgalom vett rajtam erőt, mikor alig pár nappal el­helyezésem után, boszorkánysággal vádolt asszonyt hoztak elénk, a maga természetes formájában, de bal vállán az ördög jelével. Csak lopva mertem ránézni, bár erősnek éreztem magam hitemben s valóban semmiféle malefíciumot nem követett el rajtam és eszemet sem vesztettem el. Sápadt bőrű asszony volt, szeme fekete, mint a feneket­len kút, haja vörös, mint a pokol kénköve, arcát és testét minden­féle apró elszíneződések és duzzanatok borították, melyek Nestorius atya szerint ördögi stigmák, kétségtelen jelei a vérfertőzésnek. Az asszony hites társa bizonyos Rudolf Gösse, a városka könyvkereske­dője, aki a szóbeszéd szerint már hosszú évek óta olvasó szobája mé­lyén a démonológiát bújja és szinte remegő izgalom vesz rajta erőt, ha valaki ritkán látott vagy újonnan nyomott könyvet tesz elébe e világ misztériumairól, a csodás teremtményekről vagy a Sátán földi tevékenységének szörnyű jegyeiről. Azt is rebesgetik, hogy legféltettebb kincsei között található Sprenger és Institoris inkvizíto­rok könyve, a "Boszorkányok pörölye" mely telve van minden förtelemmel, melyet a Tisztátalan ezen elfajzottakkal művel, valamint a "De Magorum Daemonomania", mely a boszorkányokkal és az ördöggel fenntartott bűnös kapcsolat tekintetében leleplezett gyermekek mág­lyán való megégetését javasolja, igazolva ezzel azon tételt, mely szerint a gonosz mindenkit megkísérthet, talán még inkább azokat, kik a bűntől ártatlanok. De visszatérve a könyvkereskedőre, nem is lehet csodálni azt, hogy szépséges feleségén is felfedezte a crimen exceptum, az ördögpaktum jeleit. Vallomása szerint ez az asszony varázsitalt kevert számára, mellyel egész éjszakán át tartó paráz­nálkodásra vette rá, máskor pedig nem hált vele, ilyenkor ismeret­len helyre távozott, kétségtelenül seprűnyélen, lovagolva, mivel a­zon utólag a boszorkányok kenőcsét vélte felfedezni. Étkezéskor fa ízű halat és húst, trágyalé ízű bort szolgált fel neki s olyankor ha könyvei közé vonult vissza, azoknak lapjai közül eleven képek lép­tek elő, rettenetes rémületet keltve benne. Aztán odalépve az as­szonyhoz, kitakarta annak bal vállát és megmutatta azt a jegyet. mely Nestorius atya szerint minden kétséget kizáróan az ördög jegya­jándéka volt. Némi ijedtséggel töltött el, hogy ezen tisztességes ember mily kétségbeesetten kapaszkodott a székbe, melybe ültették, sírt, és Isteni irgalmát kérte, és azt kell mondjam, szinte már-már tébolyúlt láng égett a szemében, melyet Nestorius atya késöbb úgy magyarázott, mint a boszorkány asszony művét, ki rontást bocsátott férjére, megbontva annak elmevilágát.
Miután a könyvkereskedőt ki­kísérték, nevelőm a bűnös asszonyhoz fordúlt, aki valóban szépnek tűnt föl, és teste természetellenesen formás volt, akárcsak a ka­tedrális valamelyik szobra volna. Arra a kérdésre, hogy elismeri-e a vádakat, nagyon csendesen válaszolt, végig maga elé nézve, mintha olyasvalakivel beszélne, ki lénye belsejéből formálja a szavakat. Álnokul tagadott mindent, erőszakoskodással vádolva urát, ki őt sok­szor bántalmazta, s a bal karján lévő négy egyenes vágást, melyek ret­tenetesen elcsúfították bőrét, s melyek kétségtelenül az ördög karmának nyomai voltak, férje művének vallotta, aki tébolyúlt rohamá­ban sebezte meg őt. Nestorius atya ekkor szenteltvizet itatott az asszonnyal, hogy elkerülje a megátalkodott hazugságokat, de a meg­bűvölt asszony arra a kérdésre, hogy részt vett-e boszorkánygyűlé­sen, ahol ezek a hitványak megkereszteletlen csecsemőket falnak fel és az ördöggel való szerződés megkötése után iszonyú fajtalankodásokat kö­vetnek el, megint csak tagadó választ adott. Állítása szerint söté­tedés után soha sem hagyta el házukat, hol tisztes gazdaságot vezet és soha nem volt semmiféle bűnös gondolata, hiszen istenfélő életet él, minden vasárnap meghallgatja az igét s gyónással könnyít a lel­kén.
Annak elmesélésére, ami ez után következett, Isten segedelmét kell kérnem, vezesse ő a kezemet, hogy eretnek gondolatok ne érhes­senek. Nem a kínzások borzalmaitól való félelem okán, hiszen a go­nosz megtörésére és a megszállt testből 'való kiűzésére minden eszköz megengedett, hanem éppen azok eredménytelensége miatt. Mert el­nézve ezt az asszonyt, akit csendességében megerősített az ördög és rávette arra, hogy mindenre visszataszító hazugsággal válaszoljon, engem valami rettenetes szomorúság kerített hatalmába, mert kiszol­gáltatottnak és gyengének éreztem magunkat bűneinkkel szemben, me­lyek oly számtalanok, és arra kértem Istent, legyen kegyelmes hoz­zánk, és gyógyítsa ki ezen asszonyt megszállottságából. Aztán Nes­torius atya, mivel más módját nem látta az igazság kiderítésének, elrendelte, hogy az asszonyt testi fájdalmaknak vessék alá, hogy a­zok által a testet és az elmét egymástól távolra űzzék, s a rövid időre megtisztított lelket igaz megnyílvánulásra és a hitbe való visszatérésre rávegyék. Elsőként a hüvelykszorítót vették elő, el­helyezték benne az asszony kezeit és újra feltették neki a kérdést, miszerint tagadja-e, hogy éjnek évadján a városka felett járt, ron­tást küldve annak lakóira és férjére, kit cinkostársává tett bűnei­ben mindenféle fondorlattal. De az ördög makacssággal oltotta be az asszonyt, és nem nyilatkozott meg. És bármennyire is szorították a köteleket, azok semmilyen nyomot nem hagytak húsán és bőrén, mintha sérthetetlen volna. Nestorius atya késöbb, mikor szóba hoztam elöt­te eme különös körülményt, azt mondta, ő maga is megrémült ily hatalom láttán de megerősítette lelkét, s mint mondta, azért is kül­dött ki engem az elsötétített teremből, hogy nehogy megremegjek, hiszen fiatal még a szívem. Én pedig távoztam, és két napig a vá­rost jártam, azon gondolkodva, hogy mily hatalmas is a gonosz ereje, hogy talán mindannyian elkárhozunk majd, védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk, gyengék és ocsmányak, telve félelemmel. Arra az as­szonyra gondoltam, amint ott állt elöttünk, erősen, szilárd csendes­ségében és szelídségében, mely oly vészjoslóan telepszik ránk, mint ama utolsó ítélettől való örökös félelmünk. Rettenetes kétségeim támadtak, hogy a templomok csodálatos fénye, a tisztító imák, és még a mindenféle eretnek házi praktikák sem segíthetnek minden gonoszság és bűn, ellen, hogy Isten megvet minket, kik hitünkben el­tévedtek és álnokok vagyunk, és ezért lehetséges, hogy a könyvkeres­kedő felesége oly rettenetes erővel bírjon s rajta a kereszt nevében sebet ejteni ne lehessen.
Aztán három nap után máglyát raktak a város vásárterén s odavitték a megátalkodottat. Nem voltak rajta nyomai az elszenvedett kínzásoknak, talán egy kicsit fáradtnak tűnt és most sem nézett fel. Újra tagadta bűnösségét, de az elébe tartott keresztre ráemelte te­kintetét. S aztán a lángok nem akartak a testébe marni. Elkerülték és csodálatos módon kialudtak, mindahányszor újragyújtották a mág­lyát. A többire nem emlékszem. De azt hiszem, akkor értettem meg min­dent, mikor Nestorius atya döbbent és fájdalmas arcába néztem. Ő az asszony arcát fürkészte, és azt hiszem, arra gondolt, amire én. Mi van, ha tévedünk? Mi van, ha az Úr angyala áll valóban a lángok fö­lött és az óvja, hogy ruhája szegélyét sem érhetik a lángok? Mi van, ha a körülötte álló harsány csőcselék a valóságos végítélet serege, s mi magunk, kik oly pallérozottak vagyunk a hit szolgáiként, mi magunk vagyunk a törvénytelenek, az igazság és az élet ellenségei?
Még maradok az inkvizíciónál. Még sokmindent kell tanúljak Nesto­rius atyától, de egyre többet járok a város határában lévő erdőbe, hogy a fák tövében üljek. Nestarius atya néha velem tart. Néha azt mondja, hogy bizony sokszor vétünk Isten ellen, és én ilyenkor úgy erzem, mintha látomásom lenne.

Nincsenek megjegyzések: