péntek, április 17, 2009

Nyuszó a városba költözik

A Medve család úgy döntött, beköltözik a városba. Medve papa, ki mellesleg már egy éve a városban dolgozott, egy szép napom lejjebb tolta a szemüvegét, az asztalra dobta az újságot és kijelentette:
– Idén már nem fűtjük tovább ezt a barlangot. Kibérelünk egy lakást a városban és odaköltözünk.
Arcára kiült a hirtelen gond és elhatározás furcsa keveréke, de a megfélemlíthetetlen emberek határozottságával csapott a térdére.
Úgyhogy a család összepakolta minden ingóságát, felcsavarták a szőnyeget, leszedték a függönyöket, kirámolták a kamrát, összekötözték Medve papa könyveit és zsákba rakták Medve Mama ruhatárát.
– Kényelmesebb lesz, meglátod – biztatgatták egymást – közel lesz a bolt és a munkahelyre sem kell majd átcaplatni egy dombon és az erdőszéli irtáson.
Nyuszó, egyetlen gyermekük, aki furamód hosszú fülekkel jött a világra, a játékait dobozolta. Arra gondolt, milyen remek lesz majd megosztani őket új városi barátaival. vajon milyenek lesznek? Kedvesek, vagy undokok, mint Varacskosné lurkói? Nem-e fogják hosszú fülűnek csúfolni, mint Szarka néni az ötös pagonyból?
– A városban mozi és bábszínház is van, és bármikor elmehetünk majd a cukrászdába is - vidították szülei.

Sziasztok! Nyuszó vagyok, nemrég költöztünk be a városba a szüleimmel. Nagyon izgalmas az utcákon sétálni, néha jobban elveszek, mint az erdő sűrűjében! Nagyon kedvesek az emberek is, senki nem csúfol nagyfülűnek!

A beköltözés gyorsan ment. A szállítási vállalat autója érkezett ki néhány erős hordárral, de Medve papa is besegített a pakolásba. Egymaga vitte ki az ágyakat és rakta fel őket a teherautóra. Szinte meg sem izzadt tőle.
Az új lakásban Medve Mama mindent szépen a helyére pakolt, bár kicsit sajnálkozott a kamra méretein.
– Milyen kicsike – mondta, miközben újabb és újabb befőtteknek próbált meg helyet keresni benne.
– Itt már nem lesz olyan nagy szükség arra, hogy minden időszakos zöldséget és gyümölcsöt elrakj télire. Kár annyit fáradni vele, van itt piac és bolt is – okoskodott Medve Papa, miközben könyvekkel rakta tele a nappali polcait. Medve Mama lesújtó pillantással mérte végig és a befőtteket szorongatta.
Nyuszó a tapétát bámulta a szobájában. A lakás előző tulajdonosának gyermeke ragaszthatta fel oda. Egy hatalmas erdőt ábrázolt, sűrűn álló fákkal és burjánzó aljnövényzettel. Oly élethű volt, szinte érezni lehetett az avar illatát is.
– Gyere Nyuszó – szólt be hozzá édesanyja. – Elmegyünk a piacra. Apádnak pisztráng kell.

Édesanyámmal együtt járunk a piacra. Itt főleg gyümölcsöt és zöldséget vásárolunk, de néha a halas-kofához is benézünk, ha friss pisztráng érkezett. Ahol a gyümölcsöt vesszük, mindig kapok egy szép, megmosott almát a hazaútra.

Megváltozott az élet. Az egykor barlangjuk mögött nevelt kis kert zöldségei helyett most a boltok pultjairól válogatták össze a répát és a salátát, a gyümölcsöt pedig nem az erdőszéli fák dobálták le nekik, hanem a piaci kofák faládáiból vándorolt a kosarukba. Az erdő sűrű bozótosa helyett az emberek nyüzsgő forgatagában akadtak fenn néha.
Mozi, színház, cukrászda – mindenre jutott idő. Nyuszó napjai már nem gesztenyehuszárokkal és bújócskával teltek. Kimeríthetetlen tárháza nyílt a szórakozásnak, az emberek alkotta mesefigurák a fantázia birodalmának új tájait tárták fel előtte, a játszóterek pedig a tér eddig soha nem tapasztalt dimenzióiba engedték be.
De minden közül talán a város parkja nyújtotta a legnagyobb élményt. Ide járt a gyerekek többsége fagyit és perecet enni. Itt újra lehetett fogócskázni és morzsát szórni a madaraknak.
– Ma hány gyerek lett a barátod? – kérdezte mosolyogva Medve Mama minden egyes alkalommal, ha visszért a parkból édesapjával.
– Ma csak kettő. És persze két galamb is. Postások. – válaszolta komolyan Nyuszó.

Minden héten elmegyünk a parkba édesapámmal, néha többször is. Ez a kedvenc helyem, itt van az összes gyerek, és itt a legfinomabb a fagyi!

A családnak tetszett a városi élet, úgyhogy megkérték Nagypapát, jöjjön fel ő is a városba.
Medve Nagypapa az erdő egyik tisztásán lakott, a Mókus család szomszédságában, akik bizony nemegyszer diót ejtettek a fejére. Régóta tervezte, hogy elköltözik onnan, de rettegett a város zajától.
– Nem élném túl, ha rám dudálnának – mondogatta hétvégenként, ha meglátogatta családját új otthonukban.
– Ugyan papus, hiszen majdnem teljesen süket vagy már – mondta Medve Papa. – Mi majd gondoskodunk rólad, kapsz egy szobát, és mindent, amit szeretnél.
– A tisztásról kicsit nehezen járok le a forrásra vízért, elég messze van az otthonomtól. Itt a városban mennyit kéne a forrásig gyalogolnom? – kérdezte Nagypapa aggodalmasan.
– Semennyit, papus, itt mindig ott lesz a víz az asztalodon – nevetett Medve Papa.
Úgyhogy Nagypapa beköltözött a városba és Nyuszó nagy örömére magával hozta legendás mesés könyveit.
– Kiugrálnak belőle a tündérek – mondta róluk Medve Mama, és Nyuszó alig várta már, hogy a nagypapája felolvasson neki belőlük.

Nagypapának csodálatos mesekönyvei vannak. Szemüveg nélkül már nem látja a betűket, de néha olyan, mintha nem is a könyvből olvasna. Mama szerint a tündérek kilépnek a könyvek oldalairól, ha ő mesél. Szerintem már rég ott laknak mind a füle mögött, onnan súgnak neki.

Grizzli bácsi Medvéék rokona, és már 30 éve városlakó. Fiatal korában tengerész volt, úgyhogy minden alkalommal, mikor Nyuszó ellátogat hozzá, a város melletti csónakázó tóra mennek ki evezni. Ilyenkor csak az evezők hangját lehet hallani és néha látni az apró halakat is, amint a nap felé ugrálnak a vízből. Együtt élvezik a csendet és nagyokat szippantanak a párás levegőből.
Aztán Grizzli bácsi elkezdi szokásos kérdés maratonját. Kifaggatja Nyuszót új lakásukról, Medve mama és Medve Papa kedélyállapotáról, a Nagypapa egészségéről.
– Jövőre iskolába mész, igaz? – kérdezte végül.
– Igen, Grizzli bácsi. – válaszolta Nyuszó és lelkesen húzott egyet az evezőkön. – Már nagyon várom.mama szerint jobb lesz, mintha az erdei iskolába járnék, itt sokkal több dolgot megtanulhatok majd.
Grizzli bácsi mosolygott. Valóban, ha végignézett a tó fái fölé magasodó házakon, elkerülhetetlen fölényét érezte mindannak, ami emberi. Az óceánjáró jutott eszébe, amelyen szolgált, amint irdatlan méretével szelte a habokat, a hatalmas kikötők, ahol a halzsákmányt rakták teherautókra s szállították a nyüzsgő piacokra. Öröm és valami kis szomorúság bujkált a szívében.
– Nyuszókám, egy dologra ügyelj nagyon. Sose feledd, honnan jöttél.
Hangját pedig a víz egész a partig vitte ki.

hétfő, június 23, 2008

Fétis a "Hamupipőkében"

A hellének szerint Mükerinosz fáraó piramisa nem a királynak, hanem annak szeretőjének (feleségének?), Rhodópisznak készült. A király személye körül is viták folynak, hiszen Rhodópisz nem lehetett Mükerinosz kortársa. Így Amasziszé lett. A lényeget egy Sztrabón által feljegyzett Rhodópisz-legenda mondja el. Fodor Sándor könyvében olvasom a következőket:
Mesélik, egy alkalommal, amikor (Rhodópisz) fürdött, egy sas elragadta a szandálját szolgálólányától és Memphiszbe vitte, ahol a király ölébe dobta, aki éppen a szabad ég alatt igazságot osztott. Az uralkodót annyira rabul ejtette a szandál szépsége és az eset furcsasága, hogy embereket küldött szét az országban a szandál tulajdonosának, az „egyiptomi Hamupipőkének” felkutatására. Így találtak rá Rhodópiszra Naukratiszban, Memphiszbe vitték, a király meg rögtön feleségül vette.” (Arab legendák a piramisokról)
A szöveg kétségtelen gyanút ébreszt: mi más lenne ez, mint cipő-fétis? A szandál, topánka, vagy bármi, amely az apró női lábat sejteti: vonalaival a talp finom ívét, keskenységével a láb ujjainak apró, becses rendjét, színeivel a bőr élénkségét, anyagával annak finomságát. Ha ez így van az egyiptomi Hamupipőke esetében, a Grimm mese árva leánya is minden bizonnyal egy fétisiszta herceg imádottja lesz. A herceg, bár többször együtt táncol szíve választottjával, mégis a lépcsőn rabul ejtett cipellőt használja döntőbírónak jövendőbelije kiválasztásánál. Úgy dönt, azt veszi feleségül, akinek lába pontosan beleillik az apró cipőbe. Hamupipőke és a mi igazságérzetünk szempontjából elfogadhatatlan lenne, ha a mostohák csele bejönne, s a megcsonkított lábú arák kerülnének a hercegi palotába, de a királyfi számára közömbös a mese ilyenfajta befejezése. Az ő szerelme ott teljesedik ki, éjfélkor, szerelmétől megcsalatva, elhagyatva a palota kapujában, ahol egy magányos és tökéletes cipőcskét talál a lépcsőn.

Élet ellen

Vannak, akik egész életüket valamiféle kapuzárási pánikban élik le, arra figyelve, hogy kellőképpen kihasználják az idő és a tér nyújtotta lehetőségeket, a végső határokig tolva testük és szellemük teherbíró képességét. Élményvadászok, akik életük egyetlen napjába sűrítik sokunk több hetes élményeit. Talán az elmúlástól való félelem hajtja őket, hiszen kiszámíthatatlan sorsunk fonalára bármikor csomót köthet Klothó. Kilépni a nekünk kijelölt privát szféránkból, széttúrni a fészket, amit a hosszú éjszakára raktunk, melyben álmainkat dédelgetjük, valljuk be, ez lenne talán az élet igazi kalandja. Az idő ellen dolgozni, ahogy Mükerinosz fáraó, a gízai legkisebb piramis építője, akit „…lánya halála után újabb szomorúság ért, mert megjósolták neki, hogy már csak hat éve van hátra az életéből. Mükerinosz ekkor rengeteg mécsest készített, éjszakánként azok fénye mellett ivott és mulatozott, éjjel-nappal szüntelenül élte világát, mocsaras vidékeken, meg ligetekben bolyongott, mindenütt, ahol a legkellemesebben tölthette idejét. Mindezt pedig azért cselekedte, hogy meghazudtolja a jóslatot – úgy gondolta, hat év alatt tizenkettőt él, ha nappallá teszi az éjszakát.” (Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról).
Hányszor érzem én is, hogy újra fel kéne vennem régi életem fonalát és kitalálnom a mocsárból, melyben emlékeimet erjesztem. Éjszakába nyúlóan dolgozni, vagy inni, gondolkodás nélkül indulni neki útnak, szerelemnek. És mégis, ahelyett, hogy növelném, egyre inkább szűkítem a teret magam körül, egész kis helyre összezsúfolva mindent, mit ismerek s mit meg kívánok ismerni még. Nem kapuzárási pánik ez nálam, hanem inkább szorongás attól, hogy nyitva találom azt a kaput, melyen keresztül mint robbanásban az atomok szaladnák céltalanul és szanaszét.

péntek, november 02, 2007

Néhány régebbi versecske

1.
Széttartó egyenesek vagyunk.
A távolság köztünk
a Föld körüli pálya hosszával nő.
Talán majd el is felejtlek egyszer.
Talán majd kisodródunk valahol
az önmagunkba vetett hit iramával
s a kárhozat fényeiben összeérünk egy pillanatra
hogy keresztet rajzoljunk az égre.
2001

3.
Nem tudom, mit látok,
mint beteg, magamra vigyázok,
kórterem az agyam s a nővérek
csendben várják a halálom.
1995

4.
Az emberek nem élnek már a városban.
A világtól lassan távolodik az ég.
Törött ablakok élén lebegnek
az angyalok szárnyáról lekarcolt pihék.
2000

5.
A kedvesem beteg.
Míg kezét fogom a lüktető látomásokkor,
mikor rövid időre megjelenünk egymásnak,
a napokkal azelött tett sétára gondolok.
A vasút szürke épülete rémlik fel
s a távolban a kormosra égett dombok,
s itt, egész közel hozzánk
az esti fényekbe burkolt sétány,
az apró pad s az illatos pórusok.
2001

6.
Névnapodra összeültek,
ettek, ittak, nevetgéltek,
morzsák hulltak,
tornyok dőltek,
ott sem voltál,
el sem törtek,
átadnak majd bokrétával
valaki más névnapjára.
2001

7.
A sarkok egész közel jönnek,
s mint egy kosár rongy,
összeszorúl az ágy,
a ruhák s az illatok.
2000

kedd, október 23, 2007

Aranyvackor_Pompó az állatkertben

Pompó az állatkertben

Egy napsütéses tavaszi vasárnapon, mikor Meme a konyhában húsleveshez pucolta a zöldséget és a napsugarak nagy igyekezettel követték mozdulatait, Tacók bejelentette, hogy az ebéd elkészültéig magukra hagyja őket és a kis Pompóval, három éves kislányukkal elsétál az állatkertbe, ahol véleménye szerint nagy a nyüzsgés, mivel minden élőlény menthetetlenül rabjává kellett legyen a frissen bomló rügyek illatának. Pompó lelkesen rohangált a hírre s lelkesedése mit sem vesztett erejéből, mire a kert hatalmas kapujához értek, ahol Tacók bejelentette, hogy a vidámpark kismiska ahhoz képest, ami csodálatosat majd itt fognak látni ők.

Előszőr a flamingók kertjénél álltak meg. A kecses madarak vékony lábakon egyensúlyozták rózsaszín testüket és lassan, elegánsan lépegettek előre, fontoskodva kutatva a szűk kis gyepet vagy csőrüket a tavacska vizébe dugva gargalizáltak.

Mik ezek, Tacók? Micsinálnak?- kérdezte Pompó, a kis tavon átfutó híd korlátjára csimpaszkodva.
- Ezek a flamingók. - válaszolt Tacók, aztán mosolyogva folytatta - Emlékszel Zsuzsa nénire? Arra, aki azt a nagyon szép kis táskát hozta neked. Mindig rózsaszínű ruhák voltak rajta. Rózsaszínű pulcsi, rózsaszínű kabátka, még a táskája is rózsaszínű volt. A szája pedig szépen körbe volt festve, ahogy te mondtad, hogy kétszer akkorának látsszon, mint amekkora valójában. Mindig kínosan egyenesen járt, komoly arccal, mint aki mélyen gondolataiba van merülve, és a konyhába sorra felemelte a lábosok fedelét, hogy mindenbe beledughassa a csőrét, épp úgy, mint ezek a flamingók tavacskájuk tündérrózsás vizébe. Kétségtelen, ezek a madarak pont olyanok, mint az a kedves Zsuzsa néni, nem igaz?
Ezen aztán mind a ketten kuncogtak egy kicsit, csak udvariasan, nehogy megsértődjenek a flamingók, Pompó pedig már látta is lelki szemeivel, amint Zsuzsa néni térdig áll a vízben, és elegáns mozdulatokkal békalencsét mereget.
A következő helyszín egy kevésbbé kecses állat porondja volt. Egy elefánt billegette magát ráérősen poros udvarán, ahol hatalmas kövek és farönkök száradtak a napon. Az elefánt időnként felemelte ormányát és megvakargatta vele lábait, tepsi talpaival pedig óvatosan lépegetett, mintha attól félne, hogy valami egészen apró, eddig észre nem vett teáscsészét fog véletlenül porrá lapítani.
- Ez a fánti! Fánti! - kiabálta Pompó a felismerés gyönyörével, miközben mutatóujját határozottan az eltéveszthetetlen célra szegezte.
- Igen, fánti. Egy nagyon nagy elefánti. Igazából Afrikában él, most csak kirándúl itt. Afrikában nagyon nagy a hőség, attól aztán szegény ilyen nagyon száraz lesz, látod? - mosolygott Tacók és megint elfutott vele a fantáziája - Emlékszel Tamás bácsira? Emlékszel, milyen hatalmasnak láttad? Ha felemelt magához, mindig sikongattál a gyönyörűségtől, repülőt játszottál és körbeutaztad a szobák légterét. Ha leült és az ölébe vett, szinte elvesztél a lábak, karok és a pocak dombjai és völgyei között. Mindig sokat evett. És lassan. Láttad már valaha mérgesen? Szerintem soha, rettentő türelmes volt mindig, ezer kérdést tehettél fel neki, mindre odafigyelt. A szemei pedig aprók. És okosak! És még volt valami, ami tetszett neked.
- Nagy az orra - mondta Pompó komolyan.
- Pontosan. Egyszóval Tamás bácsi nagyon de nagyon hasonlít egy ilyen kedves, nyugodt és hatalmas elefánthoz, nem igaz?
- De.- És már látták is, amint a hatalmas elefánt mellén szétpattan a szűk kis kabát, és megbillen fején a kalap, pompó pedig hirtelen szélesen elmosolyodott és integetett egy kicsit, mintha Tamás bácsinak tenné, aki a távolból ormányával integet vissza neki.
Aztán megnézték a tigriseket, akik Rudi bácsihoz, Meme testvéréréhez hasonlítottak, aki ha náluk vendégeskedett, mindig csíkos pizsamát húzott magára, puha léptekkel osont a szobák között és rossz szokása volt viccből morogni és fogait villogtatni. A vidrák tökéletes Pistikék voltak, aki Pompó unokatestvéreként gyakran elkísérte őket egy egy rövidebb nyaralásra és olyankor ki sem lehetett húzni őt a vízből, de ha sikerült is, mindig keresett magának egy langyos pocsolyát, ahol hanyatt fekhetett és melső lábaival elmélyülten tartott a szemei elé ilyen-olyan útközben összeszedett kacatot. A farkasok a szomszédhoz hasonlítottak, aki ajtónyitáshoz fogaiba vette a táskáját és ettől meredt szemekkel, vicsorogva morogta oda nekik a jónapotot, a páva pedig Mariska nénihez, aki pompázatos nő volt, mivel tetőtől talpig teleaggatta magát divatos csilingelőkkel és fodrozódó ékességekkel, amelyeknek a bősége már-már káprázatként hatott bizonyos megvilágításokban.
Mikor már úgy érezték, hogy bensőséges kapcsolat fűzi őket lassan minden állathoz, Pompó és Tacók elértek a gorillák ketrecéhez. A tagbaszakadt, erős állatok komótosan rágcsálták a gyümölcsöt, időnként az ölükbe potyogtatva a finom falatokat. Aztán hirtelen sürgős dolguk akadt, fontoskodva lógtak a vastag köteleken, huzigálták a traktorkereket vagy éppen kitekintettek a rácson túlra, mintha szólna hozzájuk valaki. Mély gondolataikból időnként dühödt rikoltással tértek magukhoz, a padlót és a mellüket döngették, majd megakadt a szemük egy eddig rejtőző eperszemen és nyugodtan leültek, hogy dédelgessék egy kicsit.
Pompó döbbent csenben figyelte őket, majd széles mosollyal az apjához fordúlt.
- Te is gojila vagy. - mondta. Tacók nevetett, az órájára nézett, majd felkapta a kislányt az ölébe.
- Gyere te szépséges almadarabka, még van egy kis időnk, keressük meg gyorsan Memét is.

szombat, augusztus 04, 2007

manguruc-projekt

Ez egy készülő mese lehetséges kezdete.

A falu girbe-gurba utcájának végén, ahol a kalácsos Sára néni lakott, ott kezdődött a Sűrű Sötét Erdő. Vészterhes lombkoronája olyan volt, mint egy borzos kobak, a fák pedig olyan összevisszaságban dülöngéltek benne, mintha nemrég tértek volna vissza a félúton lakó, fogatlan kocsmárostól. A nagy dülöngélésnek az lett a vége, hogy egy csöppnyi napsugár sem tudott átfurakodni a sűrű lombkoronán, így a fák sohasem láthatták a lábukat, és teljesen elhanyagolták az alattuk növő apró kertjeiket. Így az aljnövényzet szúrós és savanykás szagú bokrokból verbuválódott, agresszív ágaikon soha egyetlen virág sem telepedett meg, és unott tetveken, alattomos fülbemászókon kívül soha nem nézett körül senki ágaik végéről. De minek is tette volna? Hiszen a sűrű sötétséget vágni lehetett volna és a süketet sem lehetett volna meglepni semmivel, olyan nagy volt ott a csend. Csak néha-néha hangzott fel egy elbitangolt pulyka irigy gurgulázása, vagy egy száműzött szajkó rikácsolása, hogy az ember ki is ugrott tőle ijedtében a bőréből.

Mindennek okán bizony gyakran megesett, hogy aki ezen a vidéken járt, és fejébe vette, hogy a falun áthaladva az erdőn át folytatja majd útját, a Sára néninél való kiadós kalácsozás után, boldog hasát lapogatva bölcsen úgy döntött, hogy inkább megnézi visszafele is a falut, hogy félúton igyon egy kupica szamócalevet, és hogy összeszedegesse szerencséjének még a falu előtt elpotyogtatott morzsáit, nehogy eltávozzanak válláról az áldás madarai.

Persze a hosszú okoskodásoknak mindig egy lett az értelme. A vándoroknak bizony inába szállt a bátorsága a némán meredező rengeteg előtt, és hátra sem pillantva eredtek vissza arra, amerről jöttek.

Ha mindez nem lett volna elég nekik, hát volt még valami, ami ugyancsak elvehette a merészebb utazók kedvét és újabb riadalmat kelthetett nem túl népes táborukban. A kocsmáros, akinek egyetlen foga sem volt, s ennek okán sohasem rágta meg a limonádét, fennen hangoztatta, hogy nem hanyagsága, az elvesztett fogkefe vagy a mértéktelenül fogyasztott csokipuding miatt potyogtak ki a fogai, hanem gyermekkorában lopta őket el tőle az erdő gonosz és istállószagú démona, a mánguruc. Ugyanis öt éves lehetett, amikor egy ártatlan lepkevadászat során, a sűrű erdő szélére keveredve bekukucskált a néma sötétségbe. Két fekete szempár nézett vissza rá, aztán szőrös karok ragadták meg és elrohantak vele egészen az erdő mélyére, ahol egy mély és nyirkos kútba eresztették őt, makkal és száraz gombával dobálták meg és szörnyűséges, torz pofákat vágva, a legváratlanabb pillanatban „Bú!”-t és „Hú!”-t kiáltva rá, többször is a rémületbe kergették, amitől aztán csodálatos módon az összes tejfoga kipotyogott és soha többé nem nőtt helyükre másik, egyetlen szem szánalmas kis fehér kapácska sem. Két nap után pedig kiemelték onnan és útjára engedték, még néhányszor megropogtatva mögötte a lombot, és ő sírva és hüppögve botorkált reggeltől alkonyatig, hogy aztán végre kiérjen az erdőből és édesanyja két ősz hajszálat találjon homloka közepén, ahol a két szörnyű nap emlékét őrizte.

Nem volt emberfia, akinek ennek a történetnek a hallatán ne futkosott volna hideg a hátán. De akit nem bélelték itt ki hidegrázással, azzal megtette Sára néni a falu rémesebbik végén. A kis teraszon felszolgált mazsolás kalács fölött éppen az erdőre lehetett látni, s miközben az ember mintegy riadalmában pakolta be a szájába a tíz szelet kalácsot és a ráadás mézes pogácsákat, Sára néni apró gyermekekről mesélt, akik tele hassal az erdő mellett kökényt kerestek, hogy kökényt rágcsáljanak, és csak hosszú napok múlva, a rémülettől elkerekedett szemmel, koszosan, két remegő térdkaláccsal, de az éhségtől lapos hassal tértek vissza hozzá, hogy aztán évekig ne merjenek két lépéssel távolabb menni házuk kapujától vagy szüleik óvó tekintetétől.

„Rémes.”-mondta a teli hasú hallgatóság, és gyorsan szétszéledtek, nehogy a sok izgalomtól megereszkedjen a hasuk.

Persze voltak néhányan, akikben élénk kíváncsiság ébredt a mángurucok természete iránt és kérdezősködéseikkel zaklatták a falu népét, akik persze szívesen látták a hívatlan vendégeket, de akárhányszor elhangzott a „mánguruc” szó, ujjukat ajkuk elé emelték és elnémították a beszélőt, megkérve őt, hogy inkább izéknek meg hogyishívjákoknak nevezze az erdei szörnyeket, mert a gyerekek a Mánguruc név puszta hallatán is rettenetes rémületbe esnek. Aztán suttogva elmesélték, hogy a mángurucok ősidők óta ott élnek az erdőben, de nem tudni, odúban, barlangban, avagy cifra palotában-e, bár eme harmadik lehetőséget a legkevésbé valószínű. Termetre apró lények, nem is magasabbak egy ötéves gyereknél, viszont annál vaskosabbak. Lábuk mint a kopott kémény, karjuk mint a csatornarúd s a válluk olyan széles, mint a falu bírójának nagy kerti kapuja. (Itt a vándorok némi túlzást sejtettek, de hát a falu kopott kéményein csak egy gólya építhetett fészket, a csatornarudakban csak egy róka férhetett el és a kerti kapun is csak két szekér jöhetett ki, azok is szűkösen, szorulva. Úgyhogy akár igaz is lehetett a mendemonda). Aztán ezek a mángurucok szőrösek is voltak, mint a Károly bácsi lába, aki messze földön híres volt férfiasságáról, és erősen büdösek is, bár egyesek szerint, és leginkább Károly bácsi szerint, csak kellemes lótrágyaszaguk volt.

Erősek voltak, mint a mérges medve, és csak egy szórakozást ismertek a földön. Gyerekeket raboltak el, hogy aztán az erdő mélyére hurcolják és mindenféle rémségekkel, csúnya grimaszokkal és kísérteties hangokkal ijesztgessék őket. Talán nem is lettek volna olyan rettenetesek, bár arcukat is sűrű szőr borította rendetlen pamacsokban, de amikor lehúzták a szemhéjukat, feltolták az orrukat és kivillantották sárga fogaikat, rondábbak lettek minden elképzelhető lénynél.

De volt valami, amiről soha senki nem beszélt. Éspedig az, hogy negyven éve a faluban élők színét sem látták egyetlen mángurucnak sem, és gyereket sem rabolt senki a kiságyakból. Sőt, egyre pillangósabb lett az erdő melletti tisztás és hétvégeken mintha a fák is egészen bezöldültek volna a vakációs napsütéstől. Mi történhetett? Merthogy a mángurucok nem költöztek el, hiszen egyik reggel sem talált senki a faluból kivezető keréknyomokat és néha bizony megreccsentek az erdőben a gallyak az apró teremtmények lábai alatt. Ott voltak, de nem jöttek elő, még a kamrákat sem dézsmálták meg. Az öregek azt mondták, minden eddiginél rémesebb tettre készülődnek, üstöt foltoznak, követ ropogtatnak és egy csendes éjjelen, amikor senki sem számít már rájuk, elviszik majd az apró gyerekeket, és nem engedik többé vissza őket.

Úgyhogy a faluban éjszaka zárták a kapukat, reteszelték az ajtót és megszegezték a zsalugátert. Aki pedig tehette, orbáncfűből font koszorút akasztott a verandára, hogy elűzze vele a gonosz teremtményeket, mivel a kutyákra már régóta nem lehetett számítani. Kövérek voltak, lusták és túl barátságosak, a szájuk sarkából gyanús morzsákat potyogtattak el, és csak akkor mozdultak, ha valaki azt találta mondani: „Sárához megyek, hozok egy kis kalácsot.”

A boszorkány

Drága Bátyámuram!
A Szent Inkvizíció szolgálatában eltöltött három hét csodálat­tal vegyes borzalommal tölt el. Nestorius atya, ki a vizsgáló tisz­tét tölti be, s ki oly kegyesen maga mellé vett, művelt és "igen so­kat tapasztalt szolgája Istennek", ahogy ő maga mondta, s igaz ke­resztényhez méltó buzgalommal próbálja megtisztítani az eltévedt lelkeket s ugyanakkor megóvni minket ezen ördögfajzatoktól, kik megbűvölik és titkos összeesküvő szervezetükbe csábítják még a meg­keresztelteket is. Már találkozásunk elött több, mint száz neofitát, asszonyokat és gyermekeket váltott ki az örök kárhozat karmaiból, kik állítólag oly szörnyű bűnöket vallottak meg, melyektől igaz em­ber eszét veszti, vagy oly mérhetetlen nyomorúság és undor vesz rajta erőt, melyet utólag csak gyónással és böjttel tud enyhíteni. Arra a kérdésemre, hogy vajon az a bizonyos Klauss diák, ki előttem szolgálta az Anyaszentegyházat s akit apám tudós hajlamú fiatalként ismert, ki jártasságot bizonyított a társasági életben is, hogy va­jon ő nem-e ezen okok miatt lett szerzetes s vonúlt oly távol az élettől abba a város határán álló kolostorba, a csuhás barátok közé, Nestorius atya azt válaszolta, sejtelmesen és szomorúan mosolyogva, hogy bizony a fiatal diák nagyon közel került a kísértés tüzéhez, bármennyit imádkozott is érte, azon bűnös asszonyok pillantásaitól és titkos fortélyaitól majdnem elvesztette az eszét, és csak neki, Nestorius atyának és az inkvizíció mindent látó szemének köszönhe­ti, hogy idejében megszabadúlt a bűnös gondolatoktól.
Érthető, hogy ezek után mily izgalom vett rajtam erőt, mikor alig pár nappal el­helyezésem után, boszorkánysággal vádolt asszonyt hoztak elénk, a maga természetes formájában, de bal vállán az ördög jelével. Csak lopva mertem ránézni, bár erősnek éreztem magam hitemben s valóban semmiféle malefíciumot nem követett el rajtam és eszemet sem vesztettem el. Sápadt bőrű asszony volt, szeme fekete, mint a feneket­len kút, haja vörös, mint a pokol kénköve, arcát és testét minden­féle apró elszíneződések és duzzanatok borították, melyek Nestorius atya szerint ördögi stigmák, kétségtelen jelei a vérfertőzésnek. Az asszony hites társa bizonyos Rudolf Gösse, a városka könyvkereske­dője, aki a szóbeszéd szerint már hosszú évek óta olvasó szobája mé­lyén a démonológiát bújja és szinte remegő izgalom vesz rajta erőt, ha valaki ritkán látott vagy újonnan nyomott könyvet tesz elébe e világ misztériumairól, a csodás teremtményekről vagy a Sátán földi tevékenységének szörnyű jegyeiről. Azt is rebesgetik, hogy legféltettebb kincsei között található Sprenger és Institoris inkvizíto­rok könyve, a "Boszorkányok pörölye" mely telve van minden förtelemmel, melyet a Tisztátalan ezen elfajzottakkal művel, valamint a "De Magorum Daemonomania", mely a boszorkányokkal és az ördöggel fenntartott bűnös kapcsolat tekintetében leleplezett gyermekek mág­lyán való megégetését javasolja, igazolva ezzel azon tételt, mely szerint a gonosz mindenkit megkísérthet, talán még inkább azokat, kik a bűntől ártatlanok. De visszatérve a könyvkereskedőre, nem is lehet csodálni azt, hogy szépséges feleségén is felfedezte a crimen exceptum, az ördögpaktum jeleit. Vallomása szerint ez az asszony varázsitalt kevert számára, mellyel egész éjszakán át tartó paráz­nálkodásra vette rá, máskor pedig nem hált vele, ilyenkor ismeret­len helyre távozott, kétségtelenül seprűnyélen, lovagolva, mivel a­zon utólag a boszorkányok kenőcsét vélte felfedezni. Étkezéskor fa ízű halat és húst, trágyalé ízű bort szolgált fel neki s olyankor ha könyvei közé vonult vissza, azoknak lapjai közül eleven képek lép­tek elő, rettenetes rémületet keltve benne. Aztán odalépve az as­szonyhoz, kitakarta annak bal vállát és megmutatta azt a jegyet. mely Nestorius atya szerint minden kétséget kizáróan az ördög jegya­jándéka volt. Némi ijedtséggel töltött el, hogy ezen tisztességes ember mily kétségbeesetten kapaszkodott a székbe, melybe ültették, sírt, és Isteni irgalmát kérte, és azt kell mondjam, szinte már-már tébolyúlt láng égett a szemében, melyet Nestorius atya késöbb úgy magyarázott, mint a boszorkány asszony művét, ki rontást bocsátott férjére, megbontva annak elmevilágát.
Miután a könyvkereskedőt ki­kísérték, nevelőm a bűnös asszonyhoz fordúlt, aki valóban szépnek tűnt föl, és teste természetellenesen formás volt, akárcsak a ka­tedrális valamelyik szobra volna. Arra a kérdésre, hogy elismeri-e a vádakat, nagyon csendesen válaszolt, végig maga elé nézve, mintha olyasvalakivel beszélne, ki lénye belsejéből formálja a szavakat. Álnokul tagadott mindent, erőszakoskodással vádolva urát, ki őt sok­szor bántalmazta, s a bal karján lévő négy egyenes vágást, melyek ret­tenetesen elcsúfították bőrét, s melyek kétségtelenül az ördög karmának nyomai voltak, férje művének vallotta, aki tébolyúlt rohamá­ban sebezte meg őt. Nestorius atya ekkor szenteltvizet itatott az asszonnyal, hogy elkerülje a megátalkodott hazugságokat, de a meg­bűvölt asszony arra a kérdésre, hogy részt vett-e boszorkánygyűlé­sen, ahol ezek a hitványak megkereszteletlen csecsemőket falnak fel és az ördöggel való szerződés megkötése után iszonyú fajtalankodásokat kö­vetnek el, megint csak tagadó választ adott. Állítása szerint söté­tedés után soha sem hagyta el házukat, hol tisztes gazdaságot vezet és soha nem volt semmiféle bűnös gondolata, hiszen istenfélő életet él, minden vasárnap meghallgatja az igét s gyónással könnyít a lel­kén.
Annak elmesélésére, ami ez után következett, Isten segedelmét kell kérnem, vezesse ő a kezemet, hogy eretnek gondolatok ne érhes­senek. Nem a kínzások borzalmaitól való félelem okán, hiszen a go­nosz megtörésére és a megszállt testből 'való kiűzésére minden eszköz megengedett, hanem éppen azok eredménytelensége miatt. Mert el­nézve ezt az asszonyt, akit csendességében megerősített az ördög és rávette arra, hogy mindenre visszataszító hazugsággal válaszoljon, engem valami rettenetes szomorúság kerített hatalmába, mert kiszol­gáltatottnak és gyengének éreztem magunkat bűneinkkel szemben, me­lyek oly számtalanok, és arra kértem Istent, legyen kegyelmes hoz­zánk, és gyógyítsa ki ezen asszonyt megszállottságából. Aztán Nes­torius atya, mivel más módját nem látta az igazság kiderítésének, elrendelte, hogy az asszonyt testi fájdalmaknak vessék alá, hogy a­zok által a testet és az elmét egymástól távolra űzzék, s a rövid időre megtisztított lelket igaz megnyílvánulásra és a hitbe való visszatérésre rávegyék. Elsőként a hüvelykszorítót vették elő, el­helyezték benne az asszony kezeit és újra feltették neki a kérdést, miszerint tagadja-e, hogy éjnek évadján a városka felett járt, ron­tást küldve annak lakóira és férjére, kit cinkostársává tett bűnei­ben mindenféle fondorlattal. De az ördög makacssággal oltotta be az asszonyt, és nem nyilatkozott meg. És bármennyire is szorították a köteleket, azok semmilyen nyomot nem hagytak húsán és bőrén, mintha sérthetetlen volna. Nestorius atya késöbb, mikor szóba hoztam elöt­te eme különös körülményt, azt mondta, ő maga is megrémült ily hatalom láttán de megerősítette lelkét, s mint mondta, azért is kül­dött ki engem az elsötétített teremből, hogy nehogy megremegjek, hiszen fiatal még a szívem. Én pedig távoztam, és két napig a vá­rost jártam, azon gondolkodva, hogy mily hatalmas is a gonosz ereje, hogy talán mindannyian elkárhozunk majd, védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk, gyengék és ocsmányak, telve félelemmel. Arra az as­szonyra gondoltam, amint ott állt elöttünk, erősen, szilárd csendes­ségében és szelídségében, mely oly vészjoslóan telepszik ránk, mint ama utolsó ítélettől való örökös félelmünk. Rettenetes kétségeim támadtak, hogy a templomok csodálatos fénye, a tisztító imák, és még a mindenféle eretnek házi praktikák sem segíthetnek minden gonoszság és bűn, ellen, hogy Isten megvet minket, kik hitünkben el­tévedtek és álnokok vagyunk, és ezért lehetséges, hogy a könyvkeres­kedő felesége oly rettenetes erővel bírjon s rajta a kereszt nevében sebet ejteni ne lehessen.
Aztán három nap után máglyát raktak a város vásárterén s odavitték a megátalkodottat. Nem voltak rajta nyomai az elszenvedett kínzásoknak, talán egy kicsit fáradtnak tűnt és most sem nézett fel. Újra tagadta bűnösségét, de az elébe tartott keresztre ráemelte te­kintetét. S aztán a lángok nem akartak a testébe marni. Elkerülték és csodálatos módon kialudtak, mindahányszor újragyújtották a mág­lyát. A többire nem emlékszem. De azt hiszem, akkor értettem meg min­dent, mikor Nestorius atya döbbent és fájdalmas arcába néztem. Ő az asszony arcát fürkészte, és azt hiszem, arra gondolt, amire én. Mi van, ha tévedünk? Mi van, ha az Úr angyala áll valóban a lángok fö­lött és az óvja, hogy ruhája szegélyét sem érhetik a lángok? Mi van, ha a körülötte álló harsány csőcselék a valóságos végítélet serege, s mi magunk, kik oly pallérozottak vagyunk a hit szolgáiként, mi magunk vagyunk a törvénytelenek, az igazság és az élet ellenségei?
Még maradok az inkvizíciónál. Még sokmindent kell tanúljak Nesto­rius atyától, de egyre többet járok a város határában lévő erdőbe, hogy a fák tövében üljek. Nestarius atya néha velem tart. Néha azt mondja, hogy bizony sokszor vétünk Isten ellen, és én ilyenkor úgy erzem, mintha látomásom lenne.

vasárnap, október 29, 2006

Barbie-fóbia

Első bejegyzés: képtelen vagyok szép királylányokat rajzolni. Egyébként is tökéletesen elhanyagoltam évek óta az anatómiát, az emberi formákat csak a megérzés szintjén illusztrálom, vastag Popeye-karok és Herkules-combok figyelnek a lapokról, négyújjú, csapott homlokú emberek, nagyajkú sárkánygyíkok és felhőként burjánzó fák az én teremtményeim, és köszönik szépen, jól vannak. Az a kérés, hogy a királylányokat elfogadható szépségekként ábrázoljam, kizökkentett megszokott világomból. Úristen, milyen rég gondolkodtam azon, milyen arányai vannak az arcnak! Hát nem az álladig lóg az orrod? Szád nem egy vonal?

Egyébként is lázadok a Barbie-kultúra ellen. Az uniformizmus propagandája. A külsőségek manifesztuma. A sokszínű szellem hiánya, a vizuális értékközvetítés újabb csődje. A királylányok prototípusa a szép, fiatal lány. Dehát tekintsünk csak vissza a spanyol uralkodóház degeneráltjaira vagy a nem szépségéről híres angol Erzsébetre, bizony azt kell mondjam, nem különösebben támasztják alá a népmesék alakjait. Legyenek végre hiteles emberek a mesék alakjai! Az ország (és itt talán bármelyik Európai országról szó lehet) népességének fele túlsúlyos, akkor pedig találjanak magukra a történetekben, legyenek hájasak, degeneráltak, és rettenetesen csúnyák a királylányok, akiket undorító, kénes szagú sárkányok cipelnek el, és hajléktalan, lerobbant, alkoholista, életunt szegénylegények szabadítanak ki, hogy aztán a fél országot romba döntve uralkodjanak, amíg szét nem veti őket a koleszterin. Úristen, milyen valóságos! :)

Na jó. A lényeg az, hogy a tömeg ítélet nélküli ízléssel él. Korunk esztétikája a piacokat elárasztó mérhetetlen választék káoszából születik és egy olyan esztétikát kényszerít az értetlen közönségre, mely szerinte "művelt", és "ízléses". Nem így van, még egy mosolygó, tökéletes királylány, és belezuhanunk a vizuális analfabétizmusba.

Előre, formátlan, ormótlan királylányok! Előre degenerált, hájas üzletemberek! Építsük fel korunk új esztétikáját!