A hellének szerint Mükerinosz fáraó piramisa nem a királynak, hanem annak szeretőjének (feleségének?), Rhodópisznak készült. A király személye körül is viták folynak, hiszen Rhodópisz nem lehetett Mükerinosz kortársa. Így Amasziszé lett. A lényeget egy Sztrabón által feljegyzett Rhodópisz-legenda mondja el. Fodor Sándor könyvében olvasom a következőket:
Mesélik, egy alkalommal, amikor (Rhodópisz) fürdött, egy sas elragadta a szandálját szolgálólányától és Memphiszbe vitte, ahol a király ölébe dobta, aki éppen a szabad ég alatt igazságot osztott. Az uralkodót annyira rabul ejtette a szandál szépsége és az eset furcsasága, hogy embereket küldött szét az országban a szandál tulajdonosának, az „egyiptomi Hamupipőkének” felkutatására. Így találtak rá Rhodópiszra Naukratiszban, Memphiszbe vitték, a király meg rögtön feleségül vette.” (Arab legendák a piramisokról)
A szöveg kétségtelen gyanút ébreszt: mi más lenne ez, mint cipő-fétis? A szandál, topánka, vagy bármi, amely az apró női lábat sejteti: vonalaival a talp finom ívét, keskenységével a láb ujjainak apró, becses rendjét, színeivel a bőr élénkségét, anyagával annak finomságát. Ha ez így van az egyiptomi Hamupipőke esetében, a Grimm mese árva leánya is minden bizonnyal egy fétisiszta herceg imádottja lesz. A herceg, bár többször együtt táncol szíve választottjával, mégis a lépcsőn rabul ejtett cipellőt használja döntőbírónak jövendőbelije kiválasztásánál. Úgy dönt, azt veszi feleségül, akinek lába pontosan beleillik az apró cipőbe. Hamupipőke és a mi igazságérzetünk szempontjából elfogadhatatlan lenne, ha a mostohák csele bejönne, s a megcsonkított lábú arák kerülnének a hercegi palotába, de a királyfi számára közömbös a mese ilyenfajta befejezése. Az ő szerelme ott teljesedik ki, éjfélkor, szerelmétől megcsalatva, elhagyatva a palota kapujában, ahol egy magányos és tökéletes cipőcskét talál a lépcsőn.
hétfő, június 23, 2008
Fétis a "Hamupipőkében"
Élet ellen
Vannak, akik egész életüket valamiféle kapuzárási pánikban élik le, arra figyelve, hogy kellőképpen kihasználják az idő és a tér nyújtotta lehetőségeket, a végső határokig tolva testük és szellemük teherbíró képességét. Élményvadászok, akik életük egyetlen napjába sűrítik sokunk több hetes élményeit. Talán az elmúlástól való félelem hajtja őket, hiszen kiszámíthatatlan sorsunk fonalára bármikor csomót köthet Klothó. Kilépni a nekünk kijelölt privát szféránkból, széttúrni a fészket, amit a hosszú éjszakára raktunk, melyben álmainkat dédelgetjük, valljuk be, ez lenne talán az élet igazi kalandja. Az idő ellen dolgozni, ahogy Mükerinosz fáraó, a gízai legkisebb piramis építője, akit „…lánya halála után újabb szomorúság ért, mert megjósolták neki, hogy már csak hat éve van hátra az életéből. Mükerinosz ekkor rengeteg mécsest készített, éjszakánként azok fénye mellett ivott és mulatozott, éjjel-nappal szüntelenül élte világát, mocsaras vidékeken, meg ligetekben bolyongott, mindenütt, ahol a legkellemesebben tölthette idejét. Mindezt pedig azért cselekedte, hogy meghazudtolja a jóslatot – úgy gondolta, hat év alatt tizenkettőt él, ha nappallá teszi az éjszakát.” (Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról).
Hányszor érzem én is, hogy újra fel kéne vennem régi életem fonalát és kitalálnom a mocsárból, melyben emlékeimet erjesztem. Éjszakába nyúlóan dolgozni, vagy inni, gondolkodás nélkül indulni neki útnak, szerelemnek. És mégis, ahelyett, hogy növelném, egyre inkább szűkítem a teret magam körül, egész kis helyre összezsúfolva mindent, mit ismerek s mit meg kívánok ismerni még. Nem kapuzárási pánik ez nálam, hanem inkább szorongás attól, hogy nyitva találom azt a kaput, melyen keresztül mint robbanásban az atomok szaladnák céltalanul és szanaszét.