hétfő, június 23, 2008

Élet ellen

Vannak, akik egész életüket valamiféle kapuzárási pánikban élik le, arra figyelve, hogy kellőképpen kihasználják az idő és a tér nyújtotta lehetőségeket, a végső határokig tolva testük és szellemük teherbíró képességét. Élményvadászok, akik életük egyetlen napjába sűrítik sokunk több hetes élményeit. Talán az elmúlástól való félelem hajtja őket, hiszen kiszámíthatatlan sorsunk fonalára bármikor csomót köthet Klothó. Kilépni a nekünk kijelölt privát szféránkból, széttúrni a fészket, amit a hosszú éjszakára raktunk, melyben álmainkat dédelgetjük, valljuk be, ez lenne talán az élet igazi kalandja. Az idő ellen dolgozni, ahogy Mükerinosz fáraó, a gízai legkisebb piramis építője, akit „…lánya halála után újabb szomorúság ért, mert megjósolták neki, hogy már csak hat éve van hátra az életéből. Mükerinosz ekkor rengeteg mécsest készített, éjszakánként azok fénye mellett ivott és mulatozott, éjjel-nappal szüntelenül élte világát, mocsaras vidékeken, meg ligetekben bolyongott, mindenütt, ahol a legkellemesebben tölthette idejét. Mindezt pedig azért cselekedte, hogy meghazudtolja a jóslatot – úgy gondolta, hat év alatt tizenkettőt él, ha nappallá teszi az éjszakát.” (Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról).
Hányszor érzem én is, hogy újra fel kéne vennem régi életem fonalát és kitalálnom a mocsárból, melyben emlékeimet erjesztem. Éjszakába nyúlóan dolgozni, vagy inni, gondolkodás nélkül indulni neki útnak, szerelemnek. És mégis, ahelyett, hogy növelném, egyre inkább szűkítem a teret magam körül, egész kis helyre összezsúfolva mindent, mit ismerek s mit meg kívánok ismerni még. Nem kapuzárási pánik ez nálam, hanem inkább szorongás attól, hogy nyitva találom azt a kaput, melyen keresztül mint robbanásban az atomok szaladnák céltalanul és szanaszét.

Nincsenek megjegyzések: