kedd, október 23, 2007

Aranyvackor_Pompó az állatkertben

Pompó az állatkertben

Egy napsütéses tavaszi vasárnapon, mikor Meme a konyhában húsleveshez pucolta a zöldséget és a napsugarak nagy igyekezettel követték mozdulatait, Tacók bejelentette, hogy az ebéd elkészültéig magukra hagyja őket és a kis Pompóval, három éves kislányukkal elsétál az állatkertbe, ahol véleménye szerint nagy a nyüzsgés, mivel minden élőlény menthetetlenül rabjává kellett legyen a frissen bomló rügyek illatának. Pompó lelkesen rohangált a hírre s lelkesedése mit sem vesztett erejéből, mire a kert hatalmas kapujához értek, ahol Tacók bejelentette, hogy a vidámpark kismiska ahhoz képest, ami csodálatosat majd itt fognak látni ők.

Előszőr a flamingók kertjénél álltak meg. A kecses madarak vékony lábakon egyensúlyozták rózsaszín testüket és lassan, elegánsan lépegettek előre, fontoskodva kutatva a szűk kis gyepet vagy csőrüket a tavacska vizébe dugva gargalizáltak.

Mik ezek, Tacók? Micsinálnak?- kérdezte Pompó, a kis tavon átfutó híd korlátjára csimpaszkodva.
- Ezek a flamingók. - válaszolt Tacók, aztán mosolyogva folytatta - Emlékszel Zsuzsa nénire? Arra, aki azt a nagyon szép kis táskát hozta neked. Mindig rózsaszínű ruhák voltak rajta. Rózsaszínű pulcsi, rózsaszínű kabátka, még a táskája is rózsaszínű volt. A szája pedig szépen körbe volt festve, ahogy te mondtad, hogy kétszer akkorának látsszon, mint amekkora valójában. Mindig kínosan egyenesen járt, komoly arccal, mint aki mélyen gondolataiba van merülve, és a konyhába sorra felemelte a lábosok fedelét, hogy mindenbe beledughassa a csőrét, épp úgy, mint ezek a flamingók tavacskájuk tündérrózsás vizébe. Kétségtelen, ezek a madarak pont olyanok, mint az a kedves Zsuzsa néni, nem igaz?
Ezen aztán mind a ketten kuncogtak egy kicsit, csak udvariasan, nehogy megsértődjenek a flamingók, Pompó pedig már látta is lelki szemeivel, amint Zsuzsa néni térdig áll a vízben, és elegáns mozdulatokkal békalencsét mereget.
A következő helyszín egy kevésbbé kecses állat porondja volt. Egy elefánt billegette magát ráérősen poros udvarán, ahol hatalmas kövek és farönkök száradtak a napon. Az elefánt időnként felemelte ormányát és megvakargatta vele lábait, tepsi talpaival pedig óvatosan lépegetett, mintha attól félne, hogy valami egészen apró, eddig észre nem vett teáscsészét fog véletlenül porrá lapítani.
- Ez a fánti! Fánti! - kiabálta Pompó a felismerés gyönyörével, miközben mutatóujját határozottan az eltéveszthetetlen célra szegezte.
- Igen, fánti. Egy nagyon nagy elefánti. Igazából Afrikában él, most csak kirándúl itt. Afrikában nagyon nagy a hőség, attól aztán szegény ilyen nagyon száraz lesz, látod? - mosolygott Tacók és megint elfutott vele a fantáziája - Emlékszel Tamás bácsira? Emlékszel, milyen hatalmasnak láttad? Ha felemelt magához, mindig sikongattál a gyönyörűségtől, repülőt játszottál és körbeutaztad a szobák légterét. Ha leült és az ölébe vett, szinte elvesztél a lábak, karok és a pocak dombjai és völgyei között. Mindig sokat evett. És lassan. Láttad már valaha mérgesen? Szerintem soha, rettentő türelmes volt mindig, ezer kérdést tehettél fel neki, mindre odafigyelt. A szemei pedig aprók. És okosak! És még volt valami, ami tetszett neked.
- Nagy az orra - mondta Pompó komolyan.
- Pontosan. Egyszóval Tamás bácsi nagyon de nagyon hasonlít egy ilyen kedves, nyugodt és hatalmas elefánthoz, nem igaz?
- De.- És már látták is, amint a hatalmas elefánt mellén szétpattan a szűk kis kabát, és megbillen fején a kalap, pompó pedig hirtelen szélesen elmosolyodott és integetett egy kicsit, mintha Tamás bácsinak tenné, aki a távolból ormányával integet vissza neki.
Aztán megnézték a tigriseket, akik Rudi bácsihoz, Meme testvéréréhez hasonlítottak, aki ha náluk vendégeskedett, mindig csíkos pizsamát húzott magára, puha léptekkel osont a szobák között és rossz szokása volt viccből morogni és fogait villogtatni. A vidrák tökéletes Pistikék voltak, aki Pompó unokatestvéreként gyakran elkísérte őket egy egy rövidebb nyaralásra és olyankor ki sem lehetett húzni őt a vízből, de ha sikerült is, mindig keresett magának egy langyos pocsolyát, ahol hanyatt fekhetett és melső lábaival elmélyülten tartott a szemei elé ilyen-olyan útközben összeszedett kacatot. A farkasok a szomszédhoz hasonlítottak, aki ajtónyitáshoz fogaiba vette a táskáját és ettől meredt szemekkel, vicsorogva morogta oda nekik a jónapotot, a páva pedig Mariska nénihez, aki pompázatos nő volt, mivel tetőtől talpig teleaggatta magát divatos csilingelőkkel és fodrozódó ékességekkel, amelyeknek a bősége már-már káprázatként hatott bizonyos megvilágításokban.
Mikor már úgy érezték, hogy bensőséges kapcsolat fűzi őket lassan minden állathoz, Pompó és Tacók elértek a gorillák ketrecéhez. A tagbaszakadt, erős állatok komótosan rágcsálták a gyümölcsöt, időnként az ölükbe potyogtatva a finom falatokat. Aztán hirtelen sürgős dolguk akadt, fontoskodva lógtak a vastag köteleken, huzigálták a traktorkereket vagy éppen kitekintettek a rácson túlra, mintha szólna hozzájuk valaki. Mély gondolataikból időnként dühödt rikoltással tértek magukhoz, a padlót és a mellüket döngették, majd megakadt a szemük egy eddig rejtőző eperszemen és nyugodtan leültek, hogy dédelgessék egy kicsit.
Pompó döbbent csenben figyelte őket, majd széles mosollyal az apjához fordúlt.
- Te is gojila vagy. - mondta. Tacók nevetett, az órájára nézett, majd felkapta a kislányt az ölébe.
- Gyere te szépséges almadarabka, még van egy kis időnk, keressük meg gyorsan Memét is.

Nincsenek megjegyzések: